Ugrás a tartalomra

Borz, Halgas-völgyi körtúra

Panoráma  Fekete-körös völgyére

2017.09.17.
A megszokott ½ 6-os indulással heten vágtunk neki az őszies túranapunk újonnan felfedezésre váró helyszíne felé, a Nagyszalonta (Salonta) – Tenke (Tinca) – Belfenyér (Belfir) – útvonalon elérhető, Fekete-Körös parti településre Borz faluba. Kivételesen megállás nélkül autóztunk el a túra kiinduló pontjáig a település Belényesújlak (Uileacu de Beiuș) felöli végén álló „Borz vége” tábláig, ahol egy kis utcácska féle nyílik a Béli-hegység irányába, amelyen a 2014-ben létrehozott, kék kör jelzéssel frissen jelölt, túraútvonal is halad. 

A kezdő ponton nem csak egy irányjelző tábla fogadja a túrázni vágyót, hanem másik két tanösvény jellegű információs tábla is, melyek a helyi élővilág néhány sajátos képviselőjét mutatják be. 
Az egyik a patakok apró halacskája, a gyors sodrású, oxigéndús vizeket kedvelő Homoki küllő (Gobio kessleri), a másik egy Természetvédelmi vörös listán szereplő endemikus halfaj, a magyar madár és őslénytan megalapítója, Petényi Salamon János által először leírt Petényi-márna vagy magyar márna (Barbus meridionalis petenyi, vagy Barbus peloponnesius).
Külön táblát kapott a fokozottan védett Bánáti bazsarózsa (Paeonia officinalis subsp. banatica), mint majd látjuk nem ok nélkül. 
Megjegyzendő, hogy a körtúra kezdőpontja hivatalosan a Fekete-Körös partjáról, a Halgas-völgyi patak torkolatától indul.

Kisbuszunkból kiszállva az első házból kilépve, kíváncsi gazda fogadott bennünket. Látva, hogy túrázók vagyunk jó szándékú tanácsokkal kívánt ellátni bennünket, ismét igazolva régi tapasztalatunkat, hogy a helyiek számára nem oly érdekes a saját környékük, mint ahogyan azt az odalátogatók látják. Szerinte „semmi látnivaló nincs ezen az útvonalon, sokkal szebb a kilátás a Pontos kő tetejéről”. Próbálta még érvekkel alátámasztani állítását, majd elszántságunkat felismerve „De a túra az túra bárhol is legyen” mondattal és barátságos mosollyal zárva a beszélgetést búcsúzott el tőlünk. 

Természetesen, mint majd látjuk, cseppet sem volt igaza a látnivalók tekintetében. 

A házikó tövében elhaladó Holod - Belényes vasútvonal sínjeit átlépve szinte már a patakvölgyben találtuk magunkat, épp csak két szebb időket is megélt ház zárta a lakott terület zónáját, melyekből szintén üdvözöltek az ott lakók. Az egyikből még talán ágyból kiugorva, pizsamában futott ki egy férfi, hogy megfékezze a hangosan ugató, de igencsak félős kutyáját, és köszönésünket viszonozva harsányan jó utat kívánjon nekünk.
Ezután már csak a Halgas patak (pârâul Hălgaşului) csordogálásának és az erdő madarainak hangja kísért bennünket a lankásan felfelé ívelő, patakkiöntések útra sodorta kavicstakarós ösvényen haladva. A fiatal bükkössel benőtt keskeny völgyben csordogáló patakocska sűrűn keresztezi a szekérutat, olykor elbújva a kavicsos meder alá, majd ismét előbukkanva egy csinos kis forrás formájában. Láthatóan egy nagyobb esőzést követően, vagy hóolvadás idején akár a járható völgy alj teljes szélességét is képes elönteni a patak, de most álmosan csordogált a kavicsok között szelíden kanyarogva. 

A patak szerény vízhozamára a hamarosan felbukkanó, 2015-ben épített 200 m3-es víztároló tartály adta meg a választ. Innen biztosítják a falu egy részének a vízellátását.

A völgy egy kiszélesedésénél újabb információs tábla tájékoztat az itt élő védett állatokról, ezúttal az akár keréknyomok vízében is eléldegélő Sárgahasú unka (Bombina variegata), és a nedves, erdős területeket kedvelő Bánáti csiga (Chilostoma banaticum vagy Drobacia banatica) került sorra. A tábla nézegetés közben egy Fekete mókusra lettünk figyelmesek, aki épp a patakparti diófákról gyűjtögette a télire valót és fogaival nagy műgonddal szabadította meg a zöld buroktól, hogy ez után a diót az egyik fa odvában kialakított raktárába már tiszta héjjal vigye.

Egy ponton kidőlt fák állták utunkat, jelezve, hogy az előző heti túránk alkalmával átélt vihar gyengébb erővel ugyan, de itt is járt. Több helyen is eltorlaszolva az utat a száraz patakmederbe kényszerített bennünket, de még itt is akadály pálya leküzdése lett a feladatunk, mely a gyerekeknek külön élményt jelentett.

Az eső utáni párás, de langyos időben, legalább 10 alkalommal kellett átkelnünk a most sekély, de nagy vízjárások miatt korábban kis fahidakkal biztosított vízmosáson, míg nem egy völgyből kivezető elágazáshoz nem értünk. A két rönkből és rászegezett deszkákból ácsolt egyszerű fahidakat mára már félresodorva, az útszéleken találtuk.
Egy szöveges irányjelző tábla a patakmederben futó szekérútról egy birkák tereléséhez kijárt ösvényre terelt bennünket mely meredekebben haladva a Dealul Pacău nevű fennsík legelőjére vezet.
A legelőre érve ebédszünetet tartottunk, mindenki elővette az otthonról hozott szendvicseket, süteményeket, kolbászokat, miközben a szomszédos hegyoldal sűrű erdőjéből a nemrég kezdődő szarvasbőgés hangja verte fel a csendet.
A rét egy szigorúan védett természeti rezervátum tőszomszédságában található, amely a Vf. Pacău csúcsa és a körülötte elterülő mintegy 12 ha, 80-90 éves bükkös-cseres tölgyes erdő területre terjed ki. A védett, túrázók számára nem látogatható terület határát 20 figyelmeztető táblával jelölték ki. A védelem fő élvezője a fokozott védettség alatt álló endemikus kárpáti növény, a mediterrán, májusban virágzó Bánáti bazsarózsa vagy más nevén Bánsági bazsarózsa (Paeonia officinalis subsp. banatica), melynek ezen vidéken fellelhető példányai az összes ismert növény egyedszámának a 10 %-át teszik ki. Ez a terület a növény legészakibb ismert élőhelye.  
Az itteni populáció 2012 húsvétján egy pásztorok okozta erdőtűz miatt majdnem kipusztult (az erdő, vagy inkább avartüzet egy bihari túrából hazajövet mi is láttuk), de a védelemnek is köszönhetően mára már ismét regenerálódni tudott az állomány. 
A túraútvonal folytatása a rezervátum nyugati határán táblákkal szegélyezett erdei szekérúton vezet tovább megkerülve a Pacău hegyet. Az erdőből kb. 20 perc gyaloglás után kiérve ismét egy rétre jutunk ahonnan jól belátni a Dumbrăvita de Codru nagy területen elszórt házakból álló hegyi faluját. Láthatóvá vált a Belényesörvényesi kőbánya hegyet sebző fejtése is. 
Az úton maradva egy régi, pusztulóban lévő, elhanyagolt gazdasági épületekkel tarkított, szilva, alma, dió és cseresznye fákból álló gyümölcsösön haladtunk át. 

Az omladozó házak előtt megállva szinte elképzelhetjük, hogy hajdan a szorgos gazda mily örömmel léphetett át először a rakott kőlábazatra újonnan megépült, istállóval, szénatárolóval és lakrésszel hármas egységet alkotó, saját kezével megmunkált faszerkezetekkel készült, sártapasztásos házikója küszöbén. Ma egykori tulajdonosaik vélhetően egy csendes kis sírkert egyik halma alatt pihennek, miközben munkálkodni szándékozó örökösök híján a szeretett gyümölcsöseik, és házikóik lassan az enyészet birodalmává válnak.
A falusiak víznyelőkből kövekkel kirakott víztározókat építettek a házak mellé, hogy állataiknak állandó ivóvíz utánpótlást biztosítsanak. 

A réteken bóklászva az esők után életre fakadó gombák hívták fel magukra a figyelmet. Bimbós pöfeteg (Lycoperdon perlatum), Mezei csiperke (Agaricus campestris), Nagy őzlábgomba (Macrolepiota procera), Mezei szegfűgomba (Marasmius oreades), Aranybélésű tinóru (Aureoboletus gentilis), és természetesen számtalan nem ehető vagy éppen mérgező faj is az utunkba akadt.

A gombászás legalább egy órával megnyújtotta a túránkat, de megérte, jó kis időtöltés a természet lágy ölén, miközben a távolban feltűnt a Pontoskő bálna alakú hegynyúlványa is, egy rövid látogatásra csábítva.

A gyümölcsösöket és legelőket a falutól egy újabb erdősáv választja el, melynek középkorú bükköseinek sudár fái közt kanyarog lefelé a sáros szekérút. Fél órás erdei gyalogúttal folytattuk a hegyről való ereszkedést majd egy újabb legelőre értünk, ahonnan szépséges panoráma nyílt a Borzi-szoros egy részére. Ráláttunk a Pontoskőre, a Királyerdő nyugati, lankás vonulataira és az alattunk kanyargó, majd a Fekete-Körös felett egy hídon át Belényesújlakra befutó műútra, ahová egy bontott talpfa oszlopokra feszített kerítéssel körbezárt erdészeti telep mellett elhaladva újabb negyedóra múlva le is értünk. Már majdnem a célban éreztük magunkat, amikor az irányjelző táblát meglátva rájöttünk, hogy addig még 2,5 km aszfalton való gyaloglás vár ránk. A jelző tábla felett egy tanösvényi információs tábla két újabb védett állatfajt mutat be. Az egyik a ritka, sebes sodrású, nagy és hűvös víztömegű, kavicspadokkal tarkított oxigéndús vizeiben élő fenékhal, az alig 10 cm hosszú Felpillantó küllő (Gobio uranoscopus), a másik a kisemlősök és madarak 5-6 kilós erdei réme a Vadmacska (Felis silvestris).
  
A jelzet, autóval már számtalanszor bejárt utat hamar lejárva végül megpillantottuk a túránk kiinduló pontját.  
 
Lassan ugyan de mégis olyan hamar sikerült végigjárni a körutat, hogy elhatároztuk a szomszédos Pontoskő tetejéről is visszatekintünk a Pacău hegy, és túraútvonalunk irányába. Átautóztunk hát Belényesújlakon (Uileacu de Beiuș) keresztül a hegy lábához, ahonnan a szokott útvonalon hamar az ismert kilátóponton találtuk magunkat, ahová 2017 év elején egy átjátszó torony került felépítésre, ismét egy mesterséges objektummal csúfítva a tájképet meghatározó hegyet.
Egy gyönyörű panoráma kompenzálta a lehangoló érzést, melyben felismertük a túránk utolsó szakaszának több pontját is. A végén egy kis réti gombászással egybekötött ereszkedéssel visszatértünk kisbuszunkhoz.  

Összegezve beigazolódott a túránk elején megfogalmazott véleményünk, mely szerint egy egyszerű, világra szóló látványosságokkal nem rendelkező vidék is tud felejthetetlen élményekben gazdag túranapot ajándékozni a fáradságot nem bánó természetszerető vándoroknak.
 
  Táv: 11,4 km, Szint: +339 m/-339 m
                                                                                                          Kocziha Attila