Bánkút 25 inverz túra

2020. 11.21. 

November végén folytattuk inverz túra sorozatunkat, melynek lényege, hogy egy nevezetes helyről elindulva, településeket KIKERÜLVE, navigációs képességeinket felhasználva egy előre meghatározott útvonalon hazataláljunk, miközben lakóhelyünk közeli ismeretlen helyeket fedezünk fel.

Szombaton reggel 06:00-kor kilencen (plusz Kokó a kis Yorkshir Terrier) keltünk útra Békéscsabáról, a Lidl parkolóból, ahonnan kisbusszal indultunk Bánkútra, gyalogtúránk kezdő pontjához. Gyalogtúránk kiinduló pontjánál, az egykori Kisjenői uradalomhoz tartozó Rózsa-major helyén kifejlődött Bánkúton, Baross László M.Kir. Főtanácsos síremlékénél egy rövid előadás keretében ismerhettük meg a József főherceg birtokait igazgató „BÁNKÚTI BÚZA ATYJÁNAK” tevékenységéről, növénynemesítő munkájáról, eredményeiről

Az előadás után fagyos szélben kezdtük el a túrát. A jobb napokat is látott vasúti megállót érintve és a Kétegyháza-Mezőhegyes szárnyvonal sínpárján átkelve a bánkúti burgonyaföldek dűlőin haladtunk. Alig egy óra alatt elértük a Kétegyháza-Medgyesegyháza közötti aszfalt utat, melyen alig 50 métert haladtunk a következő dűlőig, mely már az Almássyak Kétegyházi uradalmához tartozó, ma már intenzíven művelt Kakucs pusztán vezet át. Akkor még nem sejtettük, hogy ez a rövid kis táv és az a néhány elhaladó autó milyen kalandhoz segít majd a pusztákon.

Az "acélhideg" szél kellemetlenül, folyton szemből fújt, de hamarosan a hajdan Wenckheim Frigyes gróf Eperjesi uradalmának részeként jegyzett Eperjes puszta határán, egy akác mezővédő erdősávhoz értünk, ahol szélcsendesebb helyen állhattunk meg reggelizni. Kokó a „túratársai” leeső falatkáiból pótolta az addig elégetett energiáját.

A reggelit követően a távoli horizont felkelő nap sütötte aranyló mezőinek melegebbet ígérő csábítása ismét útnak indított bennünket. Koromfeketén csillogó, szépen szántott földek között vezetett az utunk, míg nem véget értek a megművelt területek. A Körös-Maros Nemzeti Park tábláját látva már tudtuk, hogy egy különleges vidékre léptünk.

A Júlia pusztára értünk. Itt nincsenek dűlőkkel szabdalt, megművelt parcellák, csak a szürke marhák, és birkák taposta legelők. A messzi távolban felsejlett Békéscsaba adótornya, mely jó támpontot szolgáltatott a tájékozódáshoz: „TORONYIRÁNT”.

El is indultunk a füves pusztán egyenesen Békéscsaba irányába.

A rövidre rágott gyepen az egyhangúságot gombakörök törték meg, melyek peremén óriásira nőtt, húsos Lila tönkű pereszkék százai kínálták magukat a gombát szerető gyűjtőknek. Errefelé nem járnak gombászok, így a termőtestek a konyha helyett itt a pusztán élik le életüket, öregszenek meg és szaporítják újabb nemzedékeiket.

Eddigre már szikrázó napsütésbe fordult az idő. Egy kökényes, széltől védett tövében ismét pihenőt tartottunk, sütkéreztünk a kellemesen melengető nap sugaraiban, pótoltuk az elvesztett folyadék és energia mennyiséget és elmerültünk a pusztai táj mással össze nem hasonlítható szépségében, majd folytattuk pusztai vándorutunkat. A távolban egy óriásira nőtt nyárfa körvonala rajzolódott ki előttünk, felé vettük az irányt. Ahogy közelebb értünk láttuk, hogy egy réti sas fészkének alapot szolgáló védett fáról van szó, mely fantasztikus fotó témának bizonyult. Ahogy egymagában állt a puszta közepén, az valami monumentális megjelenést kölcsönzött a fának. Öreg, de feszes állású törzse, vastag oldalágakkal a táj egyedi dísze és egyben különleges tájékozódási objektuma volt.

A szomszédban tájidegen, leselejtezett fürdőkádak sorakoztak. Nyári legeltetésnél ezek szolgálnak itatóul. Talán jobb lenne egy NEMZETI PARKBAN valami hagyományos, fából készült eszközt építeni, még ha nem is olyan tartós. De még a betonból készült itatók is szebbek lennének, mint ezek.

Lassan az Apáti pusztára értünk. És ekkor vette kezdetét a rövid, nem várt kis kaland.

Az eddigi magányunk természettel egybeolvadó idilli nyugalmát járművek törték meg. Nem is akármilyen járművek. Északi irányban a távoli dűlőt szegélyező bozótos mögül két rendőrségi terepjáró bukkant elő. Eközben kelet felől 6-8 száz méterre egy ember alakja tűnt fel, nehéz léptekkel haladva… felénk. Délről egy bála rakodó traktor jelent meg szintén felénk tartva. Az egyik terepjáró nagy kerülővel egy déli ágán a dűlőknek kb. 500 m-el mögénk ért, de a puszta vizes árkokkal szabdalt rétjére már nem mert ráhajtani. Két rendőr szállt ki és felénk kezdtek indulni sietős léptekkel. Tudtuk, hogy minden szabályos amit csinálunk, ezért nem volt miért aggódnunk, mégis valami furcsa izgalom lett úrrá rajtunk. Ránk „vadásznak”. Halló távolságba érve tört angolsággal kiáltva szólítottak fel megállásra. Megálltunk.

A „hajszától” kifulladva értek oda lassan a Lökösházi határőrség rendőrei. Végül öten fogtak közre, plusz a traktoros.

VÁT IS NACIONALITI? – hangzott a kulcskérdés.

MAGYAROK VAGYUNK! – szólt a meglepő válasz… magyarul.

MAGA IS? MAGA IS? MAGA IS? – mutatott sorban mindenkire az egyik rendőr.  

IGEN.

A meglepetéstől és a kimerültségtől szinte fuldokló köhögés lett úrrá az egyik üldözőn, épp amelyiknek a legtávolabbról kellett egyedül felénk gyalogolnia. Nem szokott ehhez a tempóhoz, és talán ahhoz sem, hogy egyszerű túrázókat kelljen feleslegesen kergetni a Kígyósi pusztákon.

A bizonyosság megszerzéséhez aztán sorban mindenkinek fel kellett mutatni az igazolványát, mely végérvényesen eldöntötte: VAK RIASZTÁS VOLT.

DE HOL A GYEREK? AZT MONDTÁK EGY KARON ÜLŐ GYEREK IS VAN. – kérdezte az egyik rendőr.

Gyerek?

Jaaaa, Kokót hitte a bejelentő gyereknek.

Az történt ugyanis, hogy amikor átkeltünk a Kétegyháza – Medgyesegyháza összekötő úton az egyik autós migránsoknak nézett bennünket, Kokót pedig, akit a közúton felvett a gazdája, a kék esővédőjében kisgyermeknek látta. Be is jelentette azonnal telefonon, hogy mit látott. A rendőrök pedig egész délelőtt bennünket kerestek.

A háromnegyed órás megálló után természetesen szabadon folytathattuk a túrát immár a Nagy-Gyöp vizenyős legelőjén Szabadkígyós vasútállomása felé. Árkokon átkelve jutottunk ki a Gyulai útra, onnan a vasúti átjárón átkelve a Makkosháti puszta felé fordultunk, mely szintén Wenckheim birtok volt valaha. Ez már Békéscsaba határa. A bányatavak mentén értük el a Békéscsaba-Gyula vasútvonalat, azon át már az Öntözött réten voltunk. Az utolsó szakasz már a körgáton a kiindulási pontunkig csak egy ugrásnak tűnt, a teljes távot pedig a kényszerű megállással együtt is alig 8 óra alatt teljesítettük.  

Bármily hihetetlen, de Kokó saját lábán trappolta végig a távot.

És a tanulság?

A pusztai vándorlás felejthetetlen élményekkel tud gazdagítani, de a keleti (és a déli) határ mentén induláskor érdemes a 112-es telefonon jelezni, hogy hányan és merre túrázgatunk, akkor megelőzhető, hogy migránsként hajtóvadászat induljon utánunk.

 Táv: 26,1 km, Szint: +109 m/-139 m

 

 

                                                                                                                  Kocziha Attila