Ugrás a tartalomra

Mágor 50 inverz túra

Mágor 50 inverz túra

2020.06.13.                                                                                                                                                                                               Felbuzdulva az előző, Kis-sárréti 46,2 km túránk sikerén és dacolva az előrejelzések esőt ígérő jóslatával újabb kalandra szántuk el magunkat.

Ezúttal egy hazatalálós inverz túrával készültünk, melynek lényege, hogy egy nevezetes helyről elindulva, településeket KIKERÜLVE, navigációs képességeinket felhasználva egy előre meghatározott útvonalon hazataláljunk.

A kalandos útvonalunk Vésztő-Mágorról indult, majd Bélmegyer Kárász-kastély, Tarhos Wenckheim-kastély, Békés Duzzasztómű, Doboz Kettős-Körös híd, Marói erdő Vadász panzió, Póstelek Wenckheim-kastély, érintésével végül Békéscsabán a CsabaPark Körte sori új játszóterénél zárult. De mi is történt közben?

A vállalkozó szellemű csapat várakozással teli izgalomtól fűtve szombaton reggel ötkor verődött össze a Csabaparkban majd egy alig 40 perces buszozással máris Vésztő-Mágoron találtuk magunkat. A csapatban volt néhány maratont látott ember, de voltak, akik csak a hegyi túrákhoz szokva vágtak bele az alföldi menetelésbe. Ne gondoljuk, hogy egy ilyen túrán a távolság a fő ellenség. Koránt sem. Aki csak ezért nem vág bele az téved, hisz ezúttal is kiderült, hogy a sok kis apró, nem várt körülmény, figyelmetlenség okozta megpróbáltatás, elhalványítja a távolság láthatatlan szörnyének rémképét.  

A Mágor-puszta melletti történelmi emlékhelytől indultunk el az Alföldi kéktúra jelzése mentén, majd Gábor-zugnál azt elhagytuk és a Holt-Körös egy lefűződését érintve haladtunk a szántóföldek között kanyargó, előző napi eső áztatta dűlőkön.

A tájékozódás nem okozott aggodalmat senkinek… sajnos.  Az éberségünket elaltató, könnyűnek látszó, csatornák vezette, elágazásokkal ritkán megszakított útvonal csapdát rejtett. A Dióéri csatornát elérve egy zsilipen vezetett át az út, de mielőtt elértük volna már rájöttünk, hogy késő. Még az sem ébresztett fel bennünket, hogy a földút helyén a csatornáig beművelt napraforgó táblában találtuk magunkat, de hát megszoktuk már, hogy újabban még a dűlőket is beszántják a gazdák. Da amikor már a dél felé haladó utunkon szemből érkezett a hajnali felkelő nap, az már kérdéseket ébresztett bennünk. Jó az irány? Nem, elmentünk a fűvel benőtt zsilip mellett. De semmi gond – gondoltuk, majd a következőn, ami ekkor már csak pár száz méter volt, átkelünk és onnan visszatérhetünk a tervezett útvonalra. Így is volt. Egy sasfészeknek otthont adó hagyásfák alkotta vén fehérnyár facsoport megkerülése után elértük a kék vaskorlátos építményt. Irányváltás, aztán egy „T” elágazásnál elértük a picit szélesebb dűlőnek tetsző Körösladány-Vésztő közti földutat. Csak máshol. Ahhoz hogy újra a jó úton legyünk a legrövidebb út egy távoli erdő sarkát megcélzó irány volt. Egyszerűnek látszott, de egy napraforgó táblán át. Döntöttünk, belevágunk. Szerencsére a szépen művelt alig combig érő, gazmentes napraforgó közt a felázott földeken sem volt nehéz átvágni. Helyenként a cipőink talpáról repkedő sárlapocskák díszítette mély nyomok jelezték az útvonalunkat, ahogy elértük az erdő sarkát. De nem az utat. Egy újabb napraforgó tábla választott el bennünket tőle, mely talán az előző részeként fordult az erdő mögé. Azon is átgázoltunk, majd végre elértük az eredeti terv szerint kijelölt földutat. Innen, mint ha a természet szíve is megenyhült volna rajtunk, egyre szikkadtabbak voltak az utak, könnyebben fogytak a kilométerek.  

Kukorica, búza és árpa földek váltogatták egymást, majd üde foltként egy fiatal tölgyes törte meg a mintát. Közben, mint ha mesterségesen, szabályos távolságokba letelepítették volna, újra és újra egy-egy őzbak, néhol egy vagy két sutával ugrott fel az út menti bozótosokból vagy a gabonatáblák széléről. Óriási, gazellákat is ámulatba ejtő magasságokba ugorva próbáltak áthatolni a sűrű búza és árpaföldeken. Mint ha trambulinon ugráltak volna, hol elmerültek a gabonában, hol kirepültek belőle. Mire elővehettük volna fényképező gépeinket addigra már ponttá olvadtak mind a távoli messzeségben.

Egy S kanyarral átkeltünk a Hosszúfok-Okány főcsatornán, majd egy elhagyott, szebb napokat is látott tanya mellett elhaladva elértük a Bélmegyer-Vésztő műutat. Itt egy elhanyagolt, de még lakottnak látszó tanya állt strázsát, fogadva az erre térő vándorokat. Különféle régi traktorok és más ódon mezőgazdasági eszközök agrármúzeumi hangulatot kölcsönöztek a helynek, melynek múltat idéző szelleme egészen áthatotta lelkünket, egyfajta időutazásban részesítve bennünket.

Egy rövid „cipőből sár ki” pihenőt követően átkeltünk az úton és a becsatlakozó, majd az erdőbe forduló piros sáv túraútvonalon éppen egy esküvői fotózásra értünk a Kárász család által 1850-es években épített Vadászkastélyhoz.

Engedve egy jó kávé és a szépen felújított kastélypark csábításának egy hosszabb pihenőt iktattunk be a tervbe. Az ifjú pár a fotós karlendítésekkel nyomatékosított instrukciói szerint állt pózokat a park legszebb pontjainál, hogy mihamarabb elkészüljenek az életük örök emlékeként unokákat ámulatba ejtő romantikus pillanatképek.  Egy, a Kárász-családról szóló kis történet csokorral színesített pihenőt követően újra felkerekedtünk és áthatoltunk a kastélyt övező erdőn át Bélmegyer-pusztára, melyen nemsokára elértük a Gyepes-főcsatorna és a Határéri-főcsatorna találkozásától induló Hosszúfoki-főcsatornát. Itt egy tervezett kerülőt voltunk kénytelenek megtenni, a vadregényes Büngösdi csatorna befolyásánál lévő szivattyúház kerülésével a Hosszúfoki-főcsatorna túlpartjára átvezető hídig. Innen a visszafelé vezető töltésen, majd a Tarhosi szivattyú telep mellett elhaladva egy dűlőn délnek fordultunk és a Tarhos-pusztán át szinte déli harangszóra Tarhosra, a Wenckheim-kastélyhoz értünk. Eljött az ebéd, a cseresznyézés és a geoláda keresés ideje. A bakancsoktól megszabadított lábainknak is jól esett a hosszú pihenő. Úgy leeresztettünk, mint ha már a célban lettünk volna, pedig a neheze csak ez után jött. Rá kellett ébrednünk, hogy még a táv felénél sem jártunk, így csakhamar összeszedelődzködtünk, és a Békés felé vezető műút keresztezése után még a közeli közkút vízadományát begyűjtve indultunk tovább a nem kevésbé változatos tájon.

Féltőn, egy tehenészeten vezetett át az út, majd egy csinos, de tiltó táblákkal szegélyezett horgásztónál a Kettős-Körös irányába fordultunk. A déli napsütés nem az ideális túra körülmény az Alföld többnyire fátlan síkján, de mi rendületlenül róttuk a kilométereket egyre csendesebben, egyre nagyobb kortyokat nyelve a zsákjainkban melegedő vizeinkből. Hosszú egyenesek tették újabb próbára mentális erőnlétünket. Ezen a tikkasztó vidéken az egyre sűrűbben felugró őzek zökkentettek ki a melankóliából újra és újra, úgy ahogyan mi zökkenthettük ki őket az árnyékos fák alatti hűsölés nyugalmából, csak nekünk jól estek ezek a kis közjátékok. Az egyik úgy megzavarodott a csendes érkezésünk okozta meglepetéstől, hogy egyenesen a csapat hátrébb gyalogló része felé kezdett rohanni a földúton, majd újabb döbbenettől görcsbe rándulva váltott hirtelen irányt és eliramodott a búzamezők tengerébe vetve magát, hogy pillanatok alatt egy távoli foltocskává olvadjon a kalászok horizontján. 

Egy kanyarulat után délnyugat felé térve a Rosszerdő felé vezető műutat kereszteztük, majd hamarosan kitikkadva elértük a Fekete-Körös Doboz felöl érkező holt ágát, melyet ma Vargahosszai főcsatorna néven jegyeznek. A gátőrháznál szusszantunk egyet az épület hűs árnyékot adó oldalában, aztán újabb erőt gyűjtve, egy kanyargó úton a Kettős-Körösre 1969-ben épített Békési Duzzasztómű mellett kapaszkodtunk fel a jobb parti töltésre, mely újabb tájélményben részesített bennünket.

Ez a szakasz lett a mélypont forrása. Enyhe, de meleg szél, árnyéktalan nyílt terep, tetőfokára hágó égető napsütés, szaporodó vízhólyagok, fogyó energiánk, hosszú nyílegyenes töltésút és az időnként szemből érkező poroló autók. Egy örökkévalóságnak tűnt a mindvégig távolban látszó Dobozi híd elérése. Pedig csak 6,5 km volt a hídig, de a magunk elé meredő gyaloglás közben egyre olyan érzést keltett, mint ha két felpillantás között egy kicsit arrébb húzták volna. De végül a töltés utáni erdei pihenő és vízvételi lehetőség motiválta lépteink elérték a máskor közúton autóval, vagy bringával könnyen megközelített híd aszfaltját. Innen már csak egy apró ugrás volt a vadászház, ahol vízpótlást, vagy ne adj' isten egy hideg üdítőt reméltünk. Fiatalok egy csoportja mulatozott az épületben, akik közül egy lány lépett ki az autójukhoz, majd amikor vizet kértünk tőle ő barátságos, de kitérő válasszal sietett vissza a házba, aztán bezárta maga mögött az ajtót és többé nem láttuk. Nem hittünk a szemünknek. Van ilyen? Hát van. Szerencsére az épület oldalában volt egy fali csap, mely nem túl jó ízű, de hűs itókával csillapította szomjunkat. Előkerült egy kis kovászos uborka is, mely életmentőnek bizonyult a felborult só-víz háztartásunk okozta leharcolt állapotunk helyretételében.

Erőt merítve a pihenőből, a piros sáv jelzés mentén, a Marói erdőbe vetettük magunkat, ahol a Száraz gödör- és Pósteleki-csatornákat keresztezve, a hűs, de szúnyogos erdőben némán Póstelekig gyalogoltunk. A park bejáratánál álló büfét délután hat előtt néhány perccel még éppen nyitva találtuk, így egy üdítővel hoztuk egyenesbe szervezetünket. Furcsa volt, hogy a parkot meglátogató hatalmas tömeg ellenére utánunk szinte azonnal be is zárt, pedig még akkor is érkeztek új kirándulók.

 Az utolsó pihenő után Veszelyen át az Élővíz-csatorna mentén, a jobb parton kanyargó „futófolyosó” monoton útján meneteltünk a CsabaPark új játszóteréig, ahol itthon maradt társaink a várva várt vacsorával fogadtak bennünket.

Végül az 53,5 km-s táv leküzdésével 13 órás gyaloglás után érkeztünk be Békéscsabán a célba.

És a tanulság?

A távolság és a közben felmerülő nehézségek mind leküzdhetőek. De először magunkat kell leküzdeni.

 

                                                                                                          Kocziha Attila