Ugrás a tartalomra

Kelemen-havasok sátras túra

Kelemen-havasok túra csapata

2018.07.26-29.
Kora hajnali indulással Békéscsaba – Nagyszalonta – Élesd útvonalon, majd a Réz-hegységet az 1H út új szerpentinén átszelve a Szilágyságon át Dés, Bethlen, Beszterce, majd Dornavátra (Vatra Dornei) érintésével a Kelemen-havasok egyik üdülő és bányatelepére, egyben túránk kiinduló pontjára, a Szucsávai, de korábban Bukovina („a Bükk hazája”) területének számító Gura Haitii településre értünk.
Az egykor határőr, majd bánya településként virágzó falu ma turisztikai központtá vált, hiszen a Keleti-
Kárpátok legnagyobb vulkáni kalderájával, különleges geológiai értékeivel és talán Románia egyik legnépesebb medvepopulációjával büszkélkedő Kelemen-havasok legjelentősebb kapujaként turisták hadait fogadja hétről-hétre egész évben.
A hegység nagy részét, mint Nemzeti parkot védetté nyilvánították, így a Románia szerte terjedő, az ilyen védettséget élvező területekre jellemző szabály- és belépő díj rendszer itt is bevezetésre került. Az összeg természetesen képletes, hiszen csak 6 RON a felnőtt, egy hetes jegy, melyekből a védettséget élvező terület rendben tartásának költségeit egészítik ki.
Egy szinte egész napos autózás után értük el tervezett 3 napos körtúránk
kiindulási és érkezési pontját, Gura Haitii névadó patakvölgyét. A parklátogatási díjat a völgyben álló panzió tulajdonosa szedte be, azzal az intelemmel, hogy a tőle kapott jegyeket ne veszítsük el, mivel a park rangerei bármikor felbukkanhatnak a hegyen és kérhetik. Az adminisztráció után a kék kör jelzést követve indultunk útnak a Hajtó patak (Paraul Haita) völgyében, majd egymás után két fahídon átkelve a Panacului gerinc él hegyi legelőjén folytattuk utunkat egyre feljebb. Már a főgerinc felé félúton is fantasztikus panoráma mutatta meg a Kelemen-havasok vulkanizmusa által különlegessé tett hullámzó vonulatainak festői szépségét. Az út során tanösvényi információs táblák mutatták meg a hegység kialakulásának történetét a vulkánok működését, a vulkáni kaldera létrejöttének fázisait, a különleges sziklaformációk kialakulásának módját, de bemutatták a helyi állat- és növényvilágot, és a hegyi életmód hagyományos elemeit „A tej útja” címmel. Kb.600 m szint leküzdésével, közel 3 óra alatt sikerült a 20-22 kg súlyú felszereléseinkkel feljutni a kaldera perem északi szélére, a Tizenkét Apostol (Stâncile 12 Apostoli 1780 m) nevű vulkáni sziklacsoport szoborparkjához. Terheinktől ideiglenesen megválva indultunk fel a sziklák megmászásához. Az ólomsúly alól felszabadulva szinte légiessé váltak lépteink. Hihetetlenül furcsa érzés volt. Olyan volt az első pár lépés, mint ha egy erős hátszél akarna felkapni és előre lökni, vagy mint ha a gravitációs erőtérből veszett volna egy jelentékeny rész. A néhány pillanatra elbizonytalanodó léptek után egyre magabiztosabban értünk fel és jártuk körbe a sziklamonstrumokat, majd felkapaszkodtunk a legmagasabbra, melyről a párás levegő ellenére is szinte végig beláttuk az elkövetkező napok útvonalának egy jelentős részét.
A kis kitérő után ismét magunkra emeltük zsákjainkat és a piros kör jelzés mentén dél-nyugati irányban kb. 40 perces menetelést követően, még világosban elértük el első éjszakánk táborhelyét.
A táborhelyet éppen az erdőhatáron, egy tisztás közepén jelölték ki hivatalosan. A kijelölt táborozó helyeket a térképeken is feltüntették, így lehetőség volt a pontos tervezésre.
Építettek egy piknikező padot asztallal, és az alig 100 m-re eredő forrás helyét is kitáblázták, hogy a fáradt turista pótolhassa fogyóban lévő ivóvíz tartalékait. Egészen kulturált helynek bizonyult táborunk. Gyorsan felépítettük sátrainkat és mindannyian a várva-várt vacsora készítéshez fogtunk, hogy végül a hűvösödő alkonyatban egy jó meleg étellel gyomrunkban hajthassuk pihenőre fejünket.
Napi táv: 11,5km; szint: +660 m -130 m

Másnap csendes, ködös reggelre ébredtünk. A köd természetesen a hegyre telepedett sűrű felhőzet volt, melyből kisvártatva csendes eső vált ki. A reggelinkkel ugyan épp végeztünk, de a sátorbontás még előttünk állt. Esőben nem szívesen fog bele egy ilyen műveletbe az ember, főleg tudván azt, hogy ennek eredményeképpen egy vizes, akár 1-2 kilóval nehezebbé váló felszerelést kell majd cipelni. Vártunk. Reméltük, hogy hamarosan alább hagy az áztató eső és legalább a sátor belső rétegét szárazon tudjuk elcsomagolni. Szerencsénk lett, alig fél óra elteltével teljesen elállt az eső, így hamar sátrat bontva végre elindulhattunk 2. napi távunkra.

A kaldera piros kör jelzésén a Veres-kő sziklái (Stâncile Pietrei Roşii 1200 m) felé vettük az irányt. A köd is oszladozott, de csak annyira, hogy néhány száz métert ellátva irányt tudjunk tartani. Az erdőhatár szélén haladó ösvény sűrű boróka és törpe fenyő mezőn át kanyarogva haladt.
Az évek során a Bocsásza környékén tapasztalhattuk, hogy az ilyen áthatolhatatlan bozótlabirintus nem a legideálisabb túraterep. De arra nem számítottunk, hogy ez a nehézség fokozható. Itt ezt is megélhettük. A törpefenyves-borókás az egyébként jól jelzett, látható csapás mentén követhető ösvényen, vállmagasságban teljesen összezáródó sűrű falat alkotott, és további nehezítésképpen a reggeli esőtől áztatva olyanná vált, mint ha úszómedencében sétáltunk volna. A vékony esővédő itt nem segít, hamar szétszaggatták volna az ágak. Ruháink szivacsként szívták magukba a növényzeten felgyűlt esőt, akár egy záporban is mehettünk volna úgy folyt a víz rólunk. Mindezt ködben képzeljük el. Épp csak a hajunk maradt száraz.

Egy darabig.

A bozótost fiatal, földig ágas fenyőerdő váltotta, ahol természetesen a félre hajtott ágak mini esővel válaszolva a még szárazon maradt testrészeinket is átnedvesítették. De szerencsére nem tartott örökké ez az apokaliptikus helyzet, a bozótost, és fenyves tisztások váltották, ahol a technikai ruházat megszolgálja az árát, igen rövid idő alatt megszárad, kivéve a bakancsokat, melybe a zoknik közreműködésével beszivárgó víz tocsogóssá áztatta lábbelieinket. Közben, hogy fokozzuk a terhelést, újabb nehézség támadt. A Veres-kő csúcs (1705 m) alatt egy széles, oldalazó ösvényen haladtunk az említett fenyőerdőben, mely mint kiderült, egy forrásnál kialakított birka itatóhoz vezetett. Ugyan már jó ideje nem láttunk jelzést, de a bozótos után jól esett egy széles, nyílt ösvényen haladni.

A gyanúnk hamarosan beigazolódott.

A fenyvesből kiérve egy kereszttel díszített magaslaton találtuk magunkat, és az ösvény itt véget is ért. Körbe jártuk, és csak sziklák és fenyőerdő övezte tisztás volt, jelzett ösvény sehol. Nem maradt más csak visszatérni a hagyományos módszerekhez: elő a térképpel, és az iránytűvel. Ismét be is igazolódott, hogy ez a módszer minden körülmények között használható azok számára, akik megtanulták használatukat. Az alapeszközöknek köszönhetően sikerült visszatalálni a helyes útra, és folytatódhatott a menetelés a Tamó-tető (Vf. Tămăului 1862 m), majd a Tamó sziklái (Stâncile Tămăului) és a Tamó hosszúra nyúló mezején (Poiana Tămăului) át a Majoros-tető (Vf. Măieriş 1885 m) felé, melyet kioldalazva kerültünk meg. Az ösvény mélyen ereszkedni kezdett egészen a Források rétjéig (Poiana Izvoarelor), ahol egy újabb táborozó hely került kialakításra. Ez a pont egyben túraútvonalak csomópontja is. Itt futnak össze az általunk követett piros kör jelzéssel a Gura Haitii felöl érkező, és a főgerincre tovább haladó pirost kereszt, a Dornisoara felé induló sárga kör, a hat órányira lévő Piciorul Bistriciorului felé induló kék sáv, és a Mária Terézia tanösvény főcsúcs alatt oldalazó, hét pihenő ponton szokatlan módon magyar nyelvű leírásokat is tartalmazó információs táblákkal tűzdelt útvonala is.
El is gondolkodtunk, hogy ezen a vidéken vajon miért is ilyen nagyvonalúak a táblaállítók, hogy a négy nyelvű táblán a magyarnak is helyet szorítottak. Olvasva azután a Bukovina határvidékére korlátozott, sajátos történelem szemléletről tanúskodó leírásokat rájöttünk, hogy alkotói szerették volna a magyar turisták tudatába plántálni a román történelem elfogás általuk képviselt, saját nézőpontból, de kronológiai hűséggel megfogalmazott változatát, kiemelve Mária Terézia uralkodásának pozitívumait.
Egy kis pihenő után a főgerinc felé vezető piros kereszt jelzésű ösvényt választva, egy szakaszon a Mária Terézia kék sávval jelzett tanösvényének kíséretében haladtunk, tudva, hogy a túránk legnehezebb szakasza most kezdődik. Hogy ez kellően tudatosuljon bennünk, az ismétlődően megjelenő jelzőtáblákon feltüntetett „DIFICIL”, azaz NEHÉZ feliratok is gondoskodtak.
Egy ponton a Gruiu nyereg (Şaua Gruiu) felé levált a kék sáv jelzésű tanösvény. Ez a pont egyben a nehézségek kezdete is, hiszen innen a legmeredekebb, kőomlásokkal tarkított törmeléklejtőn vezet fel az út a főgerinc piros sávval jelzett főútvonalára.
Lassan haladva értük el a gerincet, ahonnan bozótoson át induló, majd kopár, sziklás terepen, végül meredek kőfolyamon át egy óra alatt értünk fel a hegység legmagasabb csúcsára, a 2100 m magas Pietrosz, vagy más néven Nagy-Köves ( VF. Pietrosu) tetejére. Micsoda felszabadult érzés volt a csúcsra érni az egész napos élményekkel, megpróbáltatásokkal teli út után. Ez az, amiért érdemes belevágni egy ilyen vállalkozásba. A látvány, az időnként beáramló, majd szertefoszló felhők ellenére fantasztikus. A Pietrosz nem csak a Kelemen-havasok legmagasabb pontja, de a környező, szomszédos hegyek mindegyikénél magasabb, így egészen távoli hegyek vonulatait is látni lehet innen.
Körbe tekintve végig követhetjük a Görgényi- Gyergyói- és Besztercei-havasok hullámzó vonulatait, észak felé tekintve a Borgóihegység lankáit, majd nyugatra fordulva pedig a Beszterce-Régeni dombvidék tűnik fel. Azt mondják egészen tiszta időben a Madarasi-Hargita és a Radnai-havasok főcsúcsa a Nagy-Pietrosz is láthatóvá válik innen. Nekünk ez most nem adatott meg.

A közeli látnivalókról se felejtkezzünk meg. A kaldera pereméről jól látszik az eddig megtett utunk, az innen egészen távolinak tűnő 12 Apostol sziklacsoportjának határozott kontúrjával bezárólag, és a további távunk pontjai, a Rekettyés tetővel (Vf. Retitis 2021 m), a Fenyő-csonk (Bradul Ciont 1899 m), a Vajdáné-tető (Voievodeasa 1825 m), a Kelemen-forrás-tető (Izvorul Căliman 2032 m), és a Cserbükk (Călimanul Cerbului 2013 m) magaslataival. Alattunk délnyugati irányban viszont a látképet Elena
Ceaușescu megvalósult (rém)álma uralja, mely a Román Negoj tömbjét teljesen megváltoztatta. Egy művelésből felhagyott külszíni fejtésű kénbánya és meddőhányói ejtik fogságba a túrázó tekintetét. Nem csak a táj természetes képét torzítja el, de a vizeket is megmérgezte ez a monumentális létesítmény. Nem utolsó sorban teljes völgyek tűntek el a meddőhányók irgalmatlan mennyiségű törmelékei általi feltöltődés után.
De itt még nem ért véget a napi távunk, hiszen egy hosszabb pihenő után a Magyar-Negoj (Vf. Negoiu Unguresc 2081 m) elnyúlt platója hívogatva csábított bennünket, így a csúcsról a kőtörmelék lejtőn leereszkedve, hamar egy második világháborús lövészárok rendszerrel és bunker alapokkal szegélyezett köves havasi legelőn találtuk magunkat. A háború végén itt próbálták a németek megállítani az előre törő orosz hadsereget, de végül egy lövés nélkül voltak kénytelenek feladni állásaikat.
Hamar elértük a Magyar-Negoj (Vf. Negoiu Unguresc 2081 m) kereszttel jelölt csúcsát, melynek pereméről már látni lehetett a mélyen alattunk kialakított hivatalos táborhelyünket. Hirtelen és meredeken eső, köves lejtőkön indult az ereszkedés, valójában a Magyar-Negoj lepusztult gerinc élének folytatásán, követve a piros sáv jelzést. Hamar elhagytuk a sziklaomlásos szakaszt, melyet a délelőtt folyamán már egyszer megszenvedett, összefüggő törpe fenyves összezáródott erdeje váltott fel. Szinte a hátralévő szakasz végéig az ágak között kellett átverekedni magunkat, mígnem végre elértük második napi táborhelyünket a Negoj-nyereg (Saua Negoiul) aljában kb. 1705 m szinten. Itt tér vissza a 42 km hosszú Mária Terézia tanösvény nyomvonala a gerincre, kioldalazva, kikerülve a főcsúcsot. Ez az útvonal tulajdonképpen az Erdélyt és Bukovinát elválasztó határ egykori őreinek szolgálati útvonalán került kiépítésre és a románok számára szép emlékű korszaknak állít emléket.
A táborverést követően az alig 100 m-re fakadó forrásból pótoltuk ivóvíz készleteinket, de akár fürdésre is alkalmat adott a hűsítő patakvíz. Jól esett a kiadós vacsora, de volt még idő a vizes felszerelések szárítására is.
Napi táv: 18,5 km; szint: +690 m, -620m

Harmadik nap reggel egy nyugodt csendes éjszaka után kipihenten, korán ébredtünk. A szokásos reggeli után kicsit még szárítgattuk a hajnali párától nedves sátrainkat, majd tábort bontunk és a Negoj-nyeregből elindulva a kénbánya egyik meddőhányóján, majd egy újabb törpe fenyvesen át felkapaszkodtunk az Üllőkő-nyeregbe (Şaua Nicoveia 1910 m), majd a Kisköves (Pietricel) 1993 m magas csúcsáig. Innen enyhén emelkedő úton értük el a Rekettyés-tetőt (Vf. Retitis 2021 m) melynek csúcsán egy Meteorológiai állomás épült. Még egy utolsó alkalom nyílt egy újabb perspektívából végignézni a kaldera látványos elemeit, majd egy közös fotó után megkezdtük az ereszkedést.

Ehhez először is meg kellett találnunk a törpe fenyves sűrűjébe rejtező piros kereszt jelzést. Hosszas vadászat után végül siker koronázta erőfeszítéseinket és elindultunk a főgerincről leváló, a barna medvék birodalmán át felváltva szekérúton, lápos vízátfolyásokon, kaszálatlan réteken és sűrűn benőtt ösvényeken kanyargó piros kereszt jelzésen. A Rekettyés-tető alatt oldalazó ösvény patakokat átszelve végül becsatlakozott az Üllőkö-nyeregből induló kék háromszög jelzésbe, mely valójában a Mária
Terézia út első szakasza, így a két jelzés közösen haladt visszafelé a tanösvény kénbányánál kiépített kiinduló pontjáig. Itt a magyar nyelvű leírásoknak köszönhetően ismét informálódhattunk Bukovina monarchiabeli történetéről.

Rövid pihenő és erőgyűjtés után a kénbányán át elindultunk körtúránk utolsó szakaszára Gura Haitii felé, mely egy igen megterhelőnek bizonyuló 15 km-es aszfalt úton való egyhangú menetelést jelentett, folyamatosan lefelé, melynek végén égő talpakkal két óra alatt értük el a
kiindulási pontunkat. Ezzel ugyan teljesítettük a Kelemen-havasok kaldera körtúrát , de a hegységben tervezett túráink sora még nem ért véget. Átöltöztünk, felfrissítettük magunkat és elindultunk kisbuszunkkal a hegység 176 km-re lévő déli oldalára, Dédabisztrára, ahonnan utolsó napi levezető zarándok túránkat terveztük a hegy legikonikusabb csúcsára, Vass Albert kedvenc hegytetőjére az 1381 m magas Isten-székére.

De erről következő összefoglalónkban olvashattok.

Napi táv: 22,6 km; szint: +360 m, -960 m
3 napi túratáv: 52,4 km, Szint: +1.710 m/ -1.710 m

                                                                                                          Kocziha Attila