Ugrás a tartalomra

Gyulavári 26 inverz túra

A túracsapat

2021. 01.09.

(FOTÓALBUM>>)

A év első túrájaként a népszerűvé vált INVERZ TÚRA sorozatunk folytatását határoztuk el. Ezúttal egy igazán kalandosnak ígérkező útvonalat jelöltünk ki a Gyulavári határában található Paradicsom-majortól indulva.

Reggeli ködben, 06:00-kor Békéscsabán, a Lidl parkolóban gyülekeztünk, ahonnan a 21 fős csapatunk kisbusszal még a hajnal első fényfoszlányait megelőzve jutott el Gyulavári mellé, gyalogtúránk kezdő pontjához. A Paradicsom-major bekötő útjától indultunk vándorutunkra abban a reményben, hogy a reggeli ködöt majd hamarosan felváltja az előrejelzések ígérte napsütés.

A major egykor a környék virágzó gazdasági központja volt. Almásy Kálmán gróf hajdani birtokán gőzmalom és téglagyár is üzemelt. Kevesen tudják, hogy itt volt egy megállója a 42 km hosszú, Gyulát és Simonyifalvát 1906 és 1919 között összekötő 486-os számú, Gyulavidéki HÉV, vagy más néven Gyulai Gazdasági Vasút keskeny nyomközű vonalának. Ma már mindebből semmit sem láthattunk. De nem a köd miatt.

A Paradicsomi Horgász Egyesület tava mellett elhaladva Hegyeshalomra értünk, ahol a régi Erdődy tanyánál jobbra fordult a dűlőnk, hogy majd pusztai legelőkön át elérjük a régi Péli utat. Egy elágazás után váratlanul egy töltéshez értünk, mely valójában a jelenlegi magyar-román határvonal mentén húzódik.

- „Nem itt kellene lennünk!”- tört ránk a felismerés.

Így visszafordulva néhány száz felesleges méter után ismét az ominózus elágazáshoz érve rögtön a ködlepelbe burkolódzó pusztai legelőkön találtuk magunkat, melyen hamar elértük a Péli utat. A földúton átkelve Kispél-puszta (Kis Püly) vizenyős rétjén folytattuk a pusztai vándorlást a Gyula-Kispél-Eleki csatornáig, mely mentén déli irányba indulva kezdtük el egy alkalmas átkelési pont keresését, de hiába. A sűrű bozóttal szegélyezett csatorna szélessége, vízmélysége leküzdhetetlen akadálynak mutatkozott, nem találtunk átjárót rajta. Új tervre volt szükség. Északi irányba fordultunk vissza, amely ugyan egy kis kerülővel de biztos átkelési ponthoz vezetett bennünket. Pusztai vizenyők és szépen művelt, de felázott szántások váltogatták egymást. A szántásról szabadulva egy újabb csatorna mentén haladtunk a terv szerinti nyomvonal felé, melyet éppen azon a helyen értük el, ahol az eredetileg is tervezett átkelő pont után a Szlányi szennyvíztisztító telepnek az ülepítő erdejéhez érünk. Az átkelés egy nem túl mély, de száraz mederben könnyedén teljesíthető volt. A túlsó part magasabb oldalára egy magaslest építettek, melyről a vadászok az erdőn átvezető nyiladékot tarthatták szemmel. Ezt a nyiladékot választottuk utunk folytatásaként mi is. A pusztai, ködös, kanyargós vándorlás után a szélcsendes, nyugodt erdei környezetben az étvágyunk is hamar megjött, A fiatal tölgy erdő alkalmas helynek bizonyult, hogy a szerény kis tízórainkat elfogyasszuk. A falatozás után folytattuk erdei utunkat a befagyott víztócsákkal díszített keréknyomos dűlőn.

Az erdőből kiérve a Juhász-tanya buszmegállónál, a Gyula-Elek műúton találtuk magunkat. Átkelve az úton a dűlő a Szlányi-rétre vezetett bennünket. A réten nem volt oly egyszerű az átvágás, mint ahogy azt gondoltuk, „toronyiránt”, a csatornákkal körbezárt táblákon. Itt, az alacsonyabb fekvésű legelőkön nagy kiterjedésű pangó vizes területek állták utunkat. Szerencsére a kerülgetés nem jelentett nagy kitérőket, de komoly odafigyelést igényelt, hogy ne egy vízzel körbezárt „zsákba” fussunk bele. Egy újabb csatornaátkelés, egy kis mélyszántásos terepgyakorlat és egy újabb vizesárok leküzdése után sikeresen megoldottuk a feladatot és máris egy bányatóhoz értünk, mely a még mindig ködös, zúzmarás tájban sejtelmesen tárult fel előttünk a Szlányi-dűlőről letérve.

A vízen egy okkersárga kotróhajó lebegett unottan, homokszívó gémjét fáradtan a vízbe eresztve várta, hogy újra munkába állhasson.

A várt napsütés sehogyan sem tudott a tejföl sűrű ködön áthatolni, hogy enyhülést adhasson a hidegben. Sőt egyre fehérebbek lettek a zúzmarás bozótok, a magasra nőtt kaszálatlan fűszálak, ahogy lassan elértük a Gyula-Kétegyháza között feszülő aszfalt utat. Egy útszéli tanya mögött értük el az átkelési pontot, de a gazda „furfangosan”, védelmi célból drótkerítéssel zárta le a Gyula-Kétegyházi-felfogó csatorna mély medre feletti átkelést biztosító hídhoz jutás lehetőségét. Így csak a szerencsére vízmentes árok és nádas leküzdésével tudtunk kijutni a műútra.

Ez már József Benedek tanyavilága.

A szemközti dűlő két élettel teli tanyája mellett vezetett az út tovább ki a Szent Benedek pusztára. Egy elágazásnál a csapat úgy döntött, hogy egy kerülőt bevállalva a Gyula-Szabadkígyós közötti út mellett létesített újabb bánya közel 65 hektáros tórendszere felé induljunk tovább. A szikes pusztán haladva északról a madárban gazdag, nyáron fehérlő Ebédleső szék (szik) határolta utunkat egészen a tavakig. Az olykor magas fűben, nádasokkal szegélyezett bozótosokat kerülve értük el a tavakat határoló meddő gátat. Felkapaszkodva a töltésre egy csendes, monokróm arcát rezzenéstelenül elénk táró, ködlepeltől misztikussá vált, szinte tengerméretűnek tetsző vízfelület fogadott bennünket. Különleges világ volt ez, köszönhetően a látszólag barátságtalan, de mégis a tájat festőivé varázsló téli időjárásnak.

A tavak mentén gyalogolva értük el a Gyula-Szabadkígyós műutat, ahol két gyulai túratársunk elbúcsúzva Gyula felé vette az irányt.

Mi a Gyulai-lecsapoló csatornát délről határoló Pej réten át keresztben átvágva próbáltunk visszatérni az eredetileg tervezett nyomvonalra. Nem volt egyszerű vállalkozás. A csatornákkal körbezárt táblák sora, legyen az szántó, vagy pusztai legelő nem könnyű terep. A VII. főcsatornát elérve ismét a szántások ragadós rögein tehettük próbára állóképességünket, mire kijáratot leltünk a „csapdából”. Majd az Eleki-főcsatornánál elértük a Fövenyes szikes pusztáját, melyet újfent sűrű bozótosok szegélyezte csatornarendszer hálóz be.

A pusztai átkelés után a Kígyósi-főcsatornához érve szinte már a célban érezhettük magunkat.

Követtük egy darabig, majd végül a Fövenyes-halomnál értük el a főcsatornát szegélyező a dűlőt. A halgazdaság érintésével az Ormay sorra tértünk át. A cseréptörmelékkel feltöltött út a Békéscsaba-Gyula vasútig vezetett bennünket, ahol balra fordultunk és a vasút mentén a Makkoshát szélén lévő átjárón az Öntözött rétre tértünk át, melyet egykor Alsó nyomásként is jegyeztek.

Végül az eddigi egyik legkalandosabbnak bizonyult INVERZ TÚRÁNKON a 29,5 km-s táv leküzdésével 9,5 órás gyaloglás után az Öntözött réten és a körtöltésen át sötétedésre értünk Békéscsabára, túránk végállomására.

 

            Kocziha Attila